Nagy Zoltán:

A Bölcsesség dala

Meghal a hang és új hang születik,

S meghal az is, hogy helyet adjon másnak.

Így lesz a hangból dal: az elmulásnak

Bús mustja érik boldog szüretig.

Csak az egész a dal! Ó mit jelent

Egy hang magába?- Nyílj ki titkok zárja!-

A dalhoz hozzátartozik a csend,

Mely tündöklését végül is lezárja

És ellepi s emlékként őrzi lent,

Mint tarka szép korállt a nyugvó tenger árja.

Ó felcsobbanó édes nevetés,

Hullj vissza hát a bánat mély tavába!

Tükrén majd gyűrűz könnyű remegés

S új lótuszként nyit a mosoly virága.

A születéssel jár a temetés.

Ó mit jelent egy árva hang magába?

Minden, mi él, lassanként elenyész

S csak az egész a dal, csak az egész!

Vigyázz, figyelj, nyílik a titkok zárja!

Meghal a hang és új hang születik,

De egy a dal, mind folytat, egy se kezd el,

Így érik mustod boldog szüretig,

S lehajlik ágad dús, tömött gerezddel.

Omolj hát könny, mint nyári permeteg!

Csapongj, szeszély, mint fecske víg körön!

Röppenj magasra buborék- öröm,

Mit szalmaszálon fújnak gyermekek!

Csörögj remény! Verd tompa üstdobod,

Vergődő szív, te! Rejtett fuvolákon

Epedj csak, vágy! Sistergőn vess lobot,

Vad szenvedély akkordja, eldobott

Tűzcsóvaként szállj át a szerenádon!

Csak az egész a dal, csak az egész!

-Vigyázz, figyelj, nyílik a titkok zárja-

Mindig halott, mi sohasem enyész!

Meghal a hang, hogy zengjen az egész,

A dal, a dal, az élet áriája!

A dalhoz hozzátartozik a csend.

Ha csend nem volna, hogy lehetne ének?

Ha el nem múlna, hogy tudnám, hogy élek?

Hogy érezném, hogy ritka, drága, szent

Ajándék minden taktusa a dalnak

S kudarcom is beillik diadalnak,

Mert zeng a dal még s vár reám a csend?

Hol a tavasz már? Szárnyas magjaid

Elszálltak, Nyár és várom a telet.

Elhullatja a dal már hangjait,

Mint őszi fák a hulló levelet.

Ó múló lélek, így rokon veled!

Ezért zendül a szív visszhangja bent!

Így érted meg, az ének mit üzen

S hogy legszebb tán az utolsó ütem,

A lassan mindent elborító csend…

Ó koszorú! Hangok varázsfüzére!

Már őszi köd szitál a nyár tüzére

S üszkét majd hóval elfedi a tél.

Nem harsog már dalom, csak úgy dorombol.

Hallod, hogy halkul? Már a csendre gondol,

Amelybe végül boldogan alél.

Mert tündöklését végül is lezárja

És ellepi s emlékként őrzi lent

-Mint tarka szép korállt a nyugvó tenger árja -

Ami dalomnak néha már üzen,

Az ünnepi, az utolsó ütem,

A csend.